Változó és állandó

Úgy ült a mélység fölött borongós gondolataival, mint egy szikla az ormon. Talán volt is hasonlóság köztük, mert a mozdulatlanságában volt valami dac az idővel.

Nekünk, embereknek érdekes elképzeléseink vannak a világunkról. Sok mindent tudunk már róla és mégis úgy teszünk, mintha szinte semmit nem ismernénk a törvényszerűségekről. Nem vagyunk képesek megelégedni azzal, amit kapunk, nekünk több kell, sokkal több, vagy minden, vagy csak valami egészen más.

A barna szőke akar lenni, az alacsony magas, a férfi nő, a híres átlagember, végül is mindegy, mi vagy, a lényeg, nem ezt akarod. Vannak, akik kivívják maguknak, amit elképzeltek és a kifutó lendület egy üres térbe repíti őket, hiszen az eddigi küzdelem célja szállt el. Mások lemaradnak és boldogtalanul álmodoznak elérhetetlen magasságokról, egyesek pedig a kudarcot képtelenek elviselni így a nem létbe rohannak makacs fejjel.
Elégedetlenek vagyunk a halálunkkal is. Elméleteket gyártunk, kutatunk, kísérletezünk, mert az állandót, amit a nem lét jelent, mi át akarjuk változtatni életté.

A folyton és mindig változóban állandónak lenni több volt, mint nehéz, majdnem lehetetlen. A nem lét, az örök állandóság valakinek csak a halált jelentheti, hiszen az élet sajátja az, hogy semmi nincs változatlanul megalkotva benne. Az élet egyetlen biztos pontja a folyamatos változás, mégis ezen belül az emberek többsége a biztos pontok felé mozdul és ott próbál megmaradni. Fiatal fejjel hitt abban, hogy mindig minden ugyan így lesz. A család, mint a szikla mindig ott lesz, de csalódnia kellett. Az emberek elvesznek, eltűnnek, semmivé válnak, nincs a világban konstans. Keserűen gondolt rá, hogy vannak, akik szeretteik nevét márványba vésik, de egy idő után, mikor már nincs aki emlékezzen rájuk, csak puszta nevek maradnak. Jelentés nélkül, maga egy meztelen név nem más, mint dühödt kiáltás az időben, az élettel, a változóval szemben, amelyik csak legyint erre.
Gyűrűkbe vésetjük szerelmünk nevét, hogy aztán csak a név maradjon meg és egy másik gyűrű, amit most a nyakában viselt. Valójában láncon a nyakában két gyűrűt hordott. Az egyikbe az ő neve volt, a másikban egy női név. Lenézett a mélybe, tudta, csak egy mozdulat és követhetné őt az állandóba, de nem akarta. Valami véget ért, megszűnt, valahol mélyen megsérült benne az a finom rész, ami elválasztotta a különféle személyeket benne. Csak a massza maradt, az élő, aki már nem keresi itt, mi tart örökké! Semmi és soha, minden csak füst a szélben, egy hang, egy fodor vízben, a percek az idő csillanásai. Felállt és egy mozdulattal vette le a nyakkendőt magáról, mert kényelmetlen volt. Ledobta és nézte, ahogy tekereg zuhantában, közben kigombolta az ingét. Megérintette a gyűrűket és a fém érintése nyugalmat adott. Ez az érintés fogja eztán figyelmeztetni arra, nehogy a halálba élje magát. Rájött, követi a szabálytalanságot, nincs többé biztos pont neki, csak a hűvös érintések figyelmeztetése, a világ illúzió. Felállt és kicsit távolabb lefeküdt a fűre, némán bámulva a felhőket.

Átjárta a pillanat kellemes varázsa és tudta soha többé nem fog már mást keresni, egészen addig változik és úszik az idővel, amíg egy nap az örökkévalósággá nem válik benne. Közben a nap felmelegítette a mellkasán a fémet és ezt a meleget úgy érezte, mintha egy kéz nyúlt volna át abból az állandóból és lágyan megérintette volna. Mielőtt elaludt volna, még önmagát is meglepve lágyan elmosolyodott.