Magányos napok

2011 április 13. | Szerző: wolfi |

 

Ült némán, megsemmisülten, egyedül a szobában. Az arca, mint a kifröccsent, olvadt acél, őrizte az utolsó pillanatot, amit a gondolatai belevéstek. Mardosta a kétség, tépte a bizonytalanság és nem tudta volna szavakba önteni, amit érzett, de kínozta. Mintha a gyomrában éhséget érzett volna, olyan sürgető, türelmetlen volt a vágy, de legbelül a fegyelem szorosan féken tartotta az érzést. Ült meghajlott vállakkal és szenvedett.

 

Egyedül élt, nem volt senkije. Berendezte így az életét, megfelelt neki és szerette ezt az állapotot. A lakásba csak minimális mennyiségű bútort vett, semmi extra, semmi fölösleges. A kényelmét kiszolgálta, vendéget nem várt, ha ledobta a cipőjét két hét múlva is ott találta. Az asztalon egy pohár, tegnap sörözött meccset nézve, még nem pakolta el. Visszagondolva szinte érezte a szájában a sör keserű ízét és megborzongott. Tegnap sem vonta el a figyelmét a meccs és a sör, csak borús gondolatai tartották fogva, bezárva önmagába kegyetlenül, a remény esélye nélkül.

 

Úgy fél éve ismerte meg a lányt, mellé osztották be dolgozni. Helyes, őszinte, mégis érzékeny volt és szemtelenül fiatal, loboncos szőke hajkoronával. Az emlék mosolyt csalt az arcára, de csak egy pillanatra, amíg beletúrt őszülő hajába. Maga előtt látta a kedves alakot, ragyogva, vidáman, a szemében huncut fényekkel. Először csak a legszükségesebb kapcsolatot alakította ki vele, pontosan annyit, amennyi a közös munkavégzéshez szükséges volt.

 

Tudta magáról, hogy mogorva, magának való alak, nem erőltette a beszédet. Érezte, hogy igazán senkit nem képes szeretni, nem kötődik sehova, olyan gyökértelen volt, mint a víz felszínén lebegő ág. Ilyen, ha valaki intézetben nő fel, valami megsérül benne. Keserűen gondolt rá, hogy megvan keze, lába, mégis valami hiányzik belőle, amitől olyan lehetne, mint a többiek, amitől lélekben közelebb érezte magához a nyomorékokat, hiszen valahol legbelül ő is az.

 

Csak egy villanás és már megint a lányra gondolt. Fokozatosan került közelebb hozzá, a bizalmatlanság és érzéketlenség páncélját a kedvessége olyan finoman csiszolta el, hogy észre sem vette és már magáról mesélt. Meglepte, hogy milyen közvetlen tudott lenni és beszédes, ő, aki néha napokig egy szót sem szólt. A lány lelkes hallgatósága volt, nevetett a suta viccein és tegnap, mikor teljesen megfeledkezett magáról, beszéd közben a vállára tette a kezét. Mikor ez tudatosult benne, zavartan elnézést kért és elkezdett a zsebében kotorászni. Ahogy lesütött szemmel állt, zsebre dugott kézzel, a lány két kézzel megfogta az arcát és megcsókolta. Egy pillanatra megdöbbent, bár nagyon jól esett. Átfutott a gondolat rajta, hogy végre megtalálta a társát, de a zord évek tapasztalatai keményen ellenálltak. Saját érzelmei zavarba ejtették, furcsán érezte magát, egy lépést hátrált. Annyit mondott csak, hogy: Nem!

 

Hazajött és ízlelgeti a saját világát, a hirtelen örömöt és a fájdalmas bánatot, tanácstalan és fél. Rettegett feladni az eddigi énjét, de a vágy nagyon erős volt. Visszavonhatatlanul nemet mondott, próbált visszatalálni mogorva önmagához, az érzéketlenség kényelmes világába. Most megtudta, milyen szeretni valakit és tudta, azért mondott nemet, mert ő, aki egy szikrányit sem fél, most megijedt. Önmagától akarta megkímélni, akár önmaga árán is, azzal a konok elszántsággal, ami idáig emelte.

 

Felállt és az ablakhoz lépett. Lassan a sötétség befedte a nappal élénk színeit és úrrá lett a szürkeség. Nézte a fák ágai között menedéket találó madarakat, ahogy elhelyezkednek egymás mellett és megérintette a sajgó irigység. Nagyot sóhajtott és ekkor megszólalt csengő.

 

Odament és lassan kitárta az ajtót, majd óvatosan, ahogy kincset ölel magához az ember, a könnyes arcot az arcához szorította. Ebben pillanatban nem volt nála gazdagabb és biztosan tudta, ezt a napot megjegyzi, amíg él, mert már tudott szeretni és ez az utolsó magányos napja volt.