Gyávának születni

2011 május 15. | Szerző:

 


Nem vagyunk egyformák és ez így jó. Emlékszem, sokat gondolkodtam rajta, miért születtem gyávának? Amitől mások nem tartottak, az nekem izzadó tenyeret, szapora légzést és futni vágyást okozott. A beszédben is akadozó, csapongó voltam és szégyenkezve hallgattam inkább, mint hogy megvédjem magam. Bosszantó, kellemetlen volt és kerültem a társaságot, mint kerestem. Lassan valami dac féle alakult ki bennem, mert szégyen és szégyen között is hatalmas szakadék képes tátongani. Magam előtt szégyenkeztem, hogy megint megalkudtam, kerültem a döntést kívánó helyzeteket és féltem egy egyszerű nemet mondani.


A változás nem úgy jött, mint a vihar, szép lassan alakultam mindig megfogadva, ma egy kicsit tovább tartok ki és nem engedem magam legázolni önmagamtól és a félelmeimtől. Lassan oldódtak a görcsök, egyenként pattanva el a pántok, ami az önbizalmamnak komoly lökést adott. Nem felejtem el, milyen volt először hivatalos ügyet intéznem, vagy megszólalnom nagy nyilvánosság előtt. Mekkora siker volt, mikor először voltam képes elcsukló hangon mondani valakinek, hogy szeretem, megdöbbenve saját merészségemen álltam a szemébe nézve és éreztem piros foltok gyúlnak az arcomon.


Ahogy haladtam a korral eldobáltam régi gyávaságom és jól éreztem magam ebben az új bőrömben. Már csak egy lépés volt hátra, igazán és komolyan elfogadni saját halandó voltomat. Ez nem könnyű, mert az ösztön tolakodik előre, hogy élni mindennél jobb! Mikor a családom majdnem legidősebb tagjává léptetett elő a megmásíthatatlan, nem volt hová elfutni előle. Az ész és a fegyelem együtt képesek elfogadhatóvá halványítani a végzetet és nem csak tudottá teszik bennünk, hanem a beletörődés laza fátyolát is megszövik. Nagyon akartam szabad lenni és ezzel túl szabaddá váltam. Lehet, hogy aki semmitől sem fél, az a legerősebb, de nem mindig jó erősnek lenni, van ami attól értékesebb. Nem sajnáltam már így semmit elveszteni, hiszen minek lenne értéke számomra, ha a léthez sem ragaszkodunk görcsösen? Akinek semmi nem értékes, az semminek sem örül igazán és ezt adta nekem a racionálisan keresett és megkapott félelem nélküli világ.


Ma, megint egy új napon közelebb kerülök volt borzongásaimhoz és belegondolva kezdem félni az elmúlást. Minden nappal így értékesebbé válik az, ami az enyém és ahogy visszatér a félelem, úgy jön vissza maga az élet is. Nincs fény nélkül árnyék, ma már tudom! A fájdalomnak is örülni kell, hiszen azt jelzi létezünk és a félelem pedig bizonyítja, van valami amit nem szeretnénk elveszíteni, valami, amiért élni érdemes.


 


Címkék:

Magányos napok

2011 április 13. | Szerző:

 


Ült némán, megsemmisülten, egyedül a szobában. Az arca, mint a kifröccsent, olvadt acél, őrizte az utolsó pillanatot, amit a gondolatai belevéstek. Mardosta a kétség, tépte a bizonytalanság és nem tudta volna szavakba önteni, amit érzett, de kínozta. Mintha a gyomrában éhséget érzett volna, olyan sürgető, türelmetlen volt a vágy, de legbelül a fegyelem szorosan féken tartotta az érzést. Ült meghajlott vállakkal és szenvedett.


 


Egyedül élt, nem volt senkije. Berendezte így az életét, megfelelt neki és szerette ezt az állapotot. A lakásba csak minimális mennyiségű bútort vett, semmi extra, semmi fölösleges. A kényelmét kiszolgálta, vendéget nem várt, ha ledobta a cipőjét két hét múlva is ott találta. Az asztalon egy pohár, tegnap sörözött meccset nézve, még nem pakolta el. Visszagondolva szinte érezte a szájában a sör keserű ízét és megborzongott. Tegnap sem vonta el a figyelmét a meccs és a sör, csak borús gondolatai tartották fogva, bezárva önmagába kegyetlenül, a remény esélye nélkül.


 


Úgy fél éve ismerte meg a lányt, mellé osztották be dolgozni. Helyes, őszinte, mégis érzékeny volt és szemtelenül fiatal, loboncos szőke hajkoronával. Az emlék mosolyt csalt az arcára, de csak egy pillanatra, amíg beletúrt őszülő hajába. Maga előtt látta a kedves alakot, ragyogva, vidáman, a szemében huncut fényekkel. Először csak a legszükségesebb kapcsolatot alakította ki vele, pontosan annyit, amennyi a közös munkavégzéshez szükséges volt.


 


Tudta magáról, hogy mogorva, magának való alak, nem erőltette a beszédet. Érezte, hogy igazán senkit nem képes szeretni, nem kötődik sehova, olyan gyökértelen volt, mint a víz felszínén lebegő ág. Ilyen, ha valaki intézetben nő fel, valami megsérül benne. Keserűen gondolt rá, hogy megvan keze, lába, mégis valami hiányzik belőle, amitől olyan lehetne, mint a többiek, amitől lélekben közelebb érezte magához a nyomorékokat, hiszen valahol legbelül ő is az.


 


Csak egy villanás és már megint a lányra gondolt. Fokozatosan került közelebb hozzá, a bizalmatlanság és érzéketlenség páncélját a kedvessége olyan finoman csiszolta el, hogy észre sem vette és már magáról mesélt. Meglepte, hogy milyen közvetlen tudott lenni és beszédes, ő, aki néha napokig egy szót sem szólt. A lány lelkes hallgatósága volt, nevetett a suta viccein és tegnap, mikor teljesen megfeledkezett magáról, beszéd közben a vállára tette a kezét. Mikor ez tudatosult benne, zavartan elnézést kért és elkezdett a zsebében kotorászni. Ahogy lesütött szemmel állt, zsebre dugott kézzel, a lány két kézzel megfogta az arcát és megcsókolta. Egy pillanatra megdöbbent, bár nagyon jól esett. Átfutott a gondolat rajta, hogy végre megtalálta a társát, de a zord évek tapasztalatai keményen ellenálltak. Saját érzelmei zavarba ejtették, furcsán érezte magát, egy lépést hátrált. Annyit mondott csak, hogy: Nem!


 


Hazajött és ízlelgeti a saját világát, a hirtelen örömöt és a fájdalmas bánatot, tanácstalan és fél. Rettegett feladni az eddigi énjét, de a vágy nagyon erős volt. Visszavonhatatlanul nemet mondott, próbált visszatalálni mogorva önmagához, az érzéketlenség kényelmes világába. Most megtudta, milyen szeretni valakit és tudta, azért mondott nemet, mert ő, aki egy szikrányit sem fél, most megijedt. Önmagától akarta megkímélni, akár önmaga árán is, azzal a konok elszántsággal, ami idáig emelte.


 


Felállt és az ablakhoz lépett. Lassan a sötétség befedte a nappal élénk színeit és úrrá lett a szürkeség. Nézte a fák ágai között menedéket találó madarakat, ahogy elhelyezkednek egymás mellett és megérintette a sajgó irigység. Nagyot sóhajtott és ekkor megszólalt csengő.


 


Odament és lassan kitárta az ajtót, majd óvatosan, ahogy kincset ölel magához az ember, a könnyes arcot az arcához szorította. Ebben pillanatban nem volt nála gazdagabb és biztosan tudta, ezt a napot megjegyzi, amíg él, mert már tudott szeretni és ez az utolsó magányos napja volt.


Címkék:

Születésnapra

2011 április 9. | Szerző:

 


Mit is mondhatnék erre a napra? A Költészet Napján, egyik kedvencem, József Attila születésnapján a gondolataimat szórhatom a szélbe! Az ünnepek, ha csak személyes tartalommal meg nem tudom tölteni őket igazán nem érintenek meg. Nem azért szép számomra egy nap, mert a naptárban vörös betűvel írták, hanem azért, mert közel áll hozzám, amit képvisel. Van, hogy hétköznapokat élek meg, mint ünnepet és van olyan ünnep, amelyik hétköznap nekem.

Sajnos, vagy hála Istennek képtelen vagyok verset írni, így tiszteletemet, csak egyszerű szavakkal rovom le, mert ez a nap vörös betűs a lelkemben, ha a naptárban nem is.

 

Gyakran hallom, olvasom, hogy a költészet maga az élet, bár a kis túlzásokat szeretem, ez talán már túl erős kijelentés nekem. Nem csak költészet a világ és tudom, nem ezen a jeles napon kellene említenem, de számtalan élet létezik e nélkül. Magam inkább úgy fogalmaznék, a teljes élet része és nem választható el több mástól sem, hiszen íz, illat, szín nem létezik anyag nélkül, amelyik hordozza. A költészet más emberré tesz bennünket, képes beleivódni a mindennapjainkba, ott ül a tekintetünkbe és vezeti a mozdulatainkat. Nem kevés dolog kell ahhoz, hogy derék emberré váljon valaki, de kellenek azok a nagyszerű emberek, akik szavakká, rímekké tudják formálni az érzéseket, hogy mint víz a homokba utat találjanak belénk.

 

A mesék képesek a fiatal lelkeket felkészíteni rideg valóságra, cserébe csodákat ígérnek. El tudjuk képzelni, hogy létezik a kézzelfoghatóan hihetetlen és ki ne hitte volna már, hogy varázsló és mindenre képes, csak akarnia kell? A regények elröpítenek térben és időben, magukkal ragadnak érdekes, idegen világukba, a putriban olvasva is lehet császár bárki, bármikor. A filozófia a bölcsességet csiszolja és az önuralom tükrét adja ajándékba, hogy szembesülve önmagával mindenki saját képet alkothasson, ahogy erkölcsisége kívánja. A festészet más világát adja át, ilyenkor kap az ember egy harmadik szemet. Nézegethet kedvére részletet és egészet és ha igazán magával ragadja a látvány érezhet keserű, vagy édes ízeket. Aki bronz szobornak nem adott még csókot, a szobrászat lényegéről maradt le! A zene néha könnyet, vagy mosolyt csal elő és elnézve néha a tánc a zene. Soroljam még, amit az életünkben egyszerűen költészetnek hívunk, bár nem az, de megélve jobbak, többek leszünk?

 

A költészet maga az élet sűrítménye, amely bennünk szétáradva, tetteink által valóság lehet. Jobb emberré tehetnek a szavak és a rímek, mint a virágban a szirmok, csak a mondandó szépségét és értékét emelik ki. Kecses, széles utat nyitnak embertől emberig. Talán minden költészet, vagy semmi sem az, de amitől jobbak lehetünk az előtt fejet hajtok. Ma ünnep van számomra, el fogom olvasni József Attila valamelyik versét emlékezés gyanánt és tiszteletből, titokban remélve, talán jobb ember lehetek!

 

Érzéseinket a finom szavak széppé cizellálják és fontosabb belül széppé válni, mert akkor a bennünk élő világ olyanná válik, amitől az álmunk nyugodt és békés lehet!

Címkék:

Arcátlanul

2011 április 6. | Szerző:

 


Derdák úr és a Népszabadság most épp a főlapon vádol! Nem akárhogy, hanem veretes franciasággal, Dreyfust is belekeverve, J’acusse, vádolom, kifejezést használva. Eredetben is olvasható, ez a minden bizonnyal nem történelmi alkotás itt: http://nol.hu/velemeny/20110406-j_accuse_

Derék szerzőnk az antirasszista törvénynek is nevezett,a Btk.-ba beemelt, rasszista bűncselekmények szigorú megítélésének kapcsán háborog. Az ok triviális. A jelenleg is cigány gyilkosságok miatt per alatt állók, a pátkai polgárőrök és a barcsi pofozkodó fiatalok kivételével nem sikerült egyetlen a cigányok sérelmére elkövetett, rasszista indíttatású esetet sem összekalapálnia a bíróságoknak. Nem kis fiaskó, hogy a pátkai polgárőröket is felmentették hosszú huzavona után.

Ami viszont roppant kellemetlen, hogy a cigányok részéről viszont történtek valószínűsíthetően rasszista, többségi társadalommal szembeni bűnesetek. Úgy Olaszliszkán, mint más helyeken cigányaink emlegetik negatív kontextusban a „magyart”.

Az érzelmek és az érvek igen komoly hiánya okán Derdák úr nácizik rendesen, ízesen, ahogy kell azt! Ráadásul komoly ellentmondásba is keveredik önmagával, ami nem nehéz, mivel nem azonos mércével mér. Sajnos neki és hála istennek a többségnek, a jog a tényeket veszi alapul. Így az követ el rasszista bűncselekményt és büntetendő szigorúbban, aki mást a származás miatt bántalmaz. Ez aránylag kevesebb szürke állománnyal is érthető. A következő logikai sort érdemes idéznem, mert annyira jellemző erre az álliberális, anarchista vonalra, hogy kottázni lehetne:

 Ha dobálunk, akkor a bíróság előtt nem mindegy, hogy kik vagyunk… Ha neonáci ellentüntetők vagyunk, akik egy polgárjogi demonstráció részt vevőit és a közfeladatot ellátó rendőröket dobáljuk Pesten (2008. július 5.) másfél évet kapunk a kőzáporért. Ha cigányok vagyunk Miskolcon, akik –hat héttel a helyi rendőrkapitány ismert állásfoglalása után, két héttel a romák ellen elkövetett tatárszentgyörgyi gyilkosság után, és néhány órával a nemzeti radikális fiatalok utcai tobzódását követően – a saját házunk előtt őrködünk, és hozunk egy (minimális anyagi kárral járó) rossz döntést: akkor (egyelőre első fokon) öt és fél év a penzum.”

Szegény ember rendesen küzd a fogalom zavarral. Mikor a tüntetők a rendőröket dobálták kövekkel, azt hatóság elleni erőszaknak hívjuk. Mikor cigányok dobálják kövekkel a Jobbikosokat, vagy a radikálisok dobálják tojásokkal a meleg felvonulás résztvevőit, még ez sem rasszista bűncselekmény! Lehet garázdaság, esetleg súlyos testi sértés, rongálás. Persze, ha közben szidalmazzák a „magyarokat” vagy a melegeket, az már más eset. Mivel a cigányok nem spóroltak a szidalmakkal és a helyszínen találtak egy botot, amin az állt: „Halál a magyarokra”, így a bíró elmarasztalta őket alaposan.

„A cigány kődobálókkal egészen más a helyzet. Dr. Répássyné Németh Laura bíró így fogalmazott a cigány kődobálók perében hozott ítélet indoklásában: „ez a magyar nemzet ellen, a magyar nemzet körébe tartozó csoportok ellen irányuló cselekmény”.”

A cikk írója ezért dohog és emleget rasszizmust, mert a kis bot, amin a gyűlölködő felirat van, nagyon bántja a szemét!

„De mit keres az otromba husáng az ítélkező hatalom kezében? Mit keres a fajvédelem a miskolci bíróságon?

Vádolom a miskolci bíróságot.”

Pár dologgal, mint újságíró is érdemes tisztában lenni. A bíróság nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó szerv. Bizonyítékok alapján a törvények szerint mond ítéletet. Ebbe egyszerűen nem fér bele az a kettős mérce, hogy mindenkit ítéljünk el, aki szerintünk náci és mentsünk fel mindenkit, aki kisebbségi. Persze, majd mi, „jó emberek” mondjuk meg csalhatatlan bizonyossággal, ki a náci! Ez az a fejta hazai „liberalizmus” amit már büntetni kellene!

Van viszont olyan felvetése Derdáknak, amin csak mosolyogni lehet:

„Aztán váratlanul valami logikátlan dologba botlunk a szélsőséges hírportál kezdetleges fércművében. Mert ugyan vajon miért is születik meg a cigányokban az a szándék, hogy a házuk előtt véletlenszerűen elhaladó autókban ülőket bántalmazzák? Ezt nem tudjuk meg. Talán, mert Szögi Lajos tragédiája óta a cigánytelepeken elhaladó minden autóban szimbolikusan mindannyian ott ülünk, az egész magyar nemzet méltán fél? Ezzel még csak lélekben vagyunk közelebb a magyar nemzet elleni cselekményhez, itt valami hiányzik… A logikai űr kitöltéséhez szükséges egy bot, egy esztendő, egy ügyészség és egy bíróság. Ha már van bot, arra fel lehet írni azt a mondatot, ami egy évvel később kell a vádemelés koncepciójához.”

Nem is tudja a szerző, mennyire rátapintott a lényegre! Pontosan a magyar nemzet elleni cselekedet az, amikor egy cigány honfitársunkat gázoló, vagy gázolni vélő sofőrt bestiálisan meglincseltek. Azóta, aki cigány embert gázol el, meg mer állni? Történt eset, hogy a gázolót a rendőrök mentették meg, de olyan eset is volt, mikor a gázoló tovább hajtott, majd jó messze megállt és hívta a rendőröket. Sőt, ad abszurdum, a határban a rétről a sínekre felhajtó autó vonattal ütközött és az autó utasai meghaltak. Természetesen a népes rokonság a mozdonyvetőt akarta meglincselni, akit a rendőrök védtek meg. Szegény ember az istennek se tudta a sínen haladó vonattal kikerülni a felhajtó autót, ez volt a bűne! Igen Derdák úr itt tartunk rasszizmus ügyében.

Arról az apróságról már ne is szóljak, hogy elkötelezett szerzőnk a bíróságot még bizonyíték meghamisításával is vádolja, mintha a gyűlölködő mondatott ott írták volna fel rá!

Ez ma Magyarország és az egyik vezető napilapja. Íme, a vádlóink, lepel nélkül és persze, ahogy kell, arcátlanul.

Címkék:

Soha és örökre

2011 április 3. | Szerző:

 


A kora tavaszi hűvös eső csapkod, fecseg a cserepeken. Az ólmos felhők szinte a házak tetejére ülnek, leszorítva a füstöt, sejtelmes, ködös világgá gyúrják a tájat. Ablak mögül, fűtött helyen elviselhető a borzongató idő, bár ilyenkor csak a szerelem és a gondolatok képesek szárnyalni. A szerelem a maga vakító palástjába bújva most szendereg egy kicsit, összekuporodva várja a holnapot, mert mindig van jövője. A gondolataim elveszett időkben járnak, kört körbe repülve és csapongva, mint a madarak. Tegnap, húsz év, nem számít, mert mind, mind már a múlt. A Colosseum romjai között pont úgy nem hallom már a tömeg üvöltését, mint ahogy nem hallom már a tegnap elhangzott biztató szavakat, a nevetéseket, vagy az életeket marcangoló súlyos problémákat. Elfoszlottak, de bennem megmaradnak az emlékek, míg fizikai korlátaim végképp be nem omlanak és magam is emlék leszek valaki emlékezetében.


Felötlik előttem egy ismerős, penge élű, szakállas arc. Olyan gyöngédséggel kezelem az emléket, hogy megborzongok bele. Teste már hamu, lelke az égben, a földön maradt emlékezete én magam vagyok. Csendes szavai, mély szeretetről tanúskodó ajándékai, mozdulatai, történetei, ő maga, az én múltam, nézése az én tekintetem.


Fülelve hallgattam lassú folyású anekdotáit, a csattanós történeteket fanyar humorral, megfontoltan, mély iróniával adta elő. Hozzám, hozzánk kötődtek a szavak, elbeszélése közben mozdulatokká váltak a történetek, mesélt a keze, teste és a szemei. Többször hallottam már őket, néha elmondta az egész történetet, néha egy, két szóval csak utalt valamelyikre, de ekkor már mindenki tudta miről beszél. Olyan hangulattal, meggyőző erővel bírt, hogy néha két, három mondatával már a kacagást röpítette hallgatósága közé. Csibészes mosoly kísérte a történeteket és néha éles humorával önmagát sem kímélte. A könyvek felé tolta ezzel az elmém, mert a mesékben is a szavait kerestem. A nagy mesélőtől így kaptam meg az olvasás igényét és szeretetét.


Egyszer ezüstpénzeket kaptam tőle, mindegyikhez egy lágy hangú mese tartozott. Királyok, háborúk, vitézek keltek fel sírjukból, csak azért, hogy ámulva hallgathassam a hőstetteket. Ezek után szívesen olvasgattam a numizmatikáról is, szívembe markolt a kézzel is megérinthető múlt. Különleges varázsa van számomra annak az érzésnek, hogy olyan tárgyat érinthetek meg, amelyet előttem ember kétezer évvel ezelőtt vett kézbe először. Nincsenek már meg ezek az érmék, kötelességemnek tartottam felnőtt fejjel tovább adni őket. Magát az érzést féltékenyen őrzöm és tudom, akinek tovább adtam a pénzeket, ugyan így érez! Hosszú az út addig, amíg a tárgyak keltette érzések már, akár tárgyak nélkül is fennmaradnak.


Kinézve az ablakon, már látom, hogy a felhők között néhol áttör a nap, furcsa, varázsos világítva a ködös tájat. Ő itt ül mellettem, szinte látom a mosolyt az arcán, ahogy aprót bólintva jelzi, tetszik, amit lát. Mozdulatai az én mozdulataim, szemeimből ő is nézi a világot. Soha nem lehet elveszíteni, akit szeretünk, én tudom, hogy soha!

Címkék:

Az önvédelem joga

2011 április 2. | Szerző:

 


A liberalizációtól mindig a víz vert ki, de most kellemes volt a hangzása számomra. Az új alkotmány kapcsán, melybe a kormányzó pártunk az önvédelemhez való jogot is be akarja emelni, történt ez. Magam ezt erős túlzásnak tartom, mert az önvédelem jogát általában ágazati joganyagban szabályozzák. Ilyen alapon a csokoládé fogyasztásának jogát is beemelhetnék, hiszen az is jó dolog!

 

Nem is az önvédelem emlegetése a fontos ebben a mozzanatban, ami már magában is beszédes, hanem annak az elképzelhető módozatai. Egy olyan országban, ahol az egyén védelmét alkotmányban kell lefektetni, nem minden működik normálisan. Az erőszak olyan monopólium, amelyet általában az állam sajátít ki magának. Ezért fizetünk adót, tart az állam  rendőrséget és bíróságot, valamint börtönöket. Mindannyian elvárjuk, hogy este is bártan sétálhassunk és nyugodtan alhassunk a saját lakásunkban. Az önvédelem emlegetésének olyan üzenete is van, hogy itt nincs rend és biztonság, amit egyébként pár elvakulttól eltekintve mindenki elismer.

 

Mára nyílt titokká vált, hogy vidéken egyesek horrort művelnek és a pc trendi irányvonal szerint erről csak éppen csordogál a hírfolyam. A rendőrség politikai játszmák áldozatává vált, míg a bíróságok pártatlansága és szakmaisága is csak kérdőjellel említhető. Gyakorlatilag majdnem védtelenek maradtunk.

 

Ebben a helyzetben az önvédelem fontosságának hangsúlyozása reményt keltő és mivel az állam már képtelen megvédeni bennünket, az a mi feladatunk lesz. Ezzel kapcsolatban, ha a fegyvertartást is megkönnyítik, lesz itt rend hamarosan. Nem tudhatja senki, milyen szándékkal törnek be hozzá. Példa erre azon idős emberek sora, akiket bestiális kegyetlenséggel gyilkoltak meg otthon. A második fejbe lőtt tolvaj, vagy rabló után a pimasz gazemberek kétszer is meggondolják majd, be merjenek-e törni bárhová!

 

Az ilyen típusú liberalizáció végre megálljt parancsolna annak a rabló világnak, amit az utóbbi húsz év „liberális” mocska, a rablót és gazembert sajnáltató világa ránk kényszerített.

 

Si vis pacem, para bellum. Ha békét akarsz, készülj a háborúra! Tehát, parabellum!

Címkék:

A kígyó, a patkány és a szarka

2011 március 31. | Szerző:

 Az erdő egy békés hely volt, míg a kialakult sorrenden nem változtattak az elszánt forradalmárok, és úgy nem gondolták, itt a helye az igazság osztásnak. A medve fogta a halakat, a farkas kergette a nyulat, a sas belakott kígyókból és a szarvasbika bőghetett kedvére napestig.


A nagy újítók, az elégedetlenek közül kerültek ki és összegyűltek megbeszélésre. A patkány, a kígyó és a szarka elhatározták, hogy egyesítik erőiket, csak egy bökkenő volt, a medve, a farkas, vagy a sas könnyűszerrel elbánhattak bármelyikükkel. Sokat töprengtek, míg rájöttek, semmi más nem segít, csak a demokratizálódás. Előtte több ötlet is felvetődött, mert a szarka pénzügyeket és azon belül is az aranyfedezetet szerette volna kezelni, míg a patkány pártot gondolt alakítani és a kígyó a sajtóban látta volna a jövő útját.


Végül, mint minden nagy ötlet, úgy a megegyezés is a kompromisszumok útján került kivitelezésre. Első lépés gyanánt a patkány megalapította a Nagy Demokratikus Pártot. Természetesen, mint ötletgazda, ő vezette. Mivel azt hangoztatta, hogy minden állat egyenlő így szép számmal gyűltek is a tagok, kárhoztatva a ragadozókat. A sok lúd disznót győz elv alapján a kukacok egyöntetűen támogatták az új demokráciát, de volt még másfajta féreg is elég. A patkány igen elégedett volt a sok taggal és mivel maga komoly betegség hordozó, már meg is fertőzte a gyengébb ellenkezőket, akik szót mertek emelni a többiek ügyében. Így ki félelemből, ki a bacilusok iránti rezisztencia okán maradt, a többi a demokrácia áldozata lett.


A kígyó, bár furcsán hangzik, de tipikus a jellemére, teljes vállszélességgel támogatta az új tömörülést. A sajtó nagy úr és az Erdő Igazsága, ahogy naponta jelent meg rájött, csak annyit kell írnia, hogy tiltakozik, így az összes mérgét ki tudja engedni, és mint tiltakozónak az igazát nem merik vizsgálni. Ki kezdene ki a demokrácia legfőbb sziszegőjével? A demagógia a méreg alapvető alkotóeleme volt. Így a patkány által lebutított, legyengített és a kígyó által megbetegített állatsereglet már táncolva, dalolva adta a pénzügyeket át a szarkának. Neki sem kellett több, huss, már messzi bankba tette a pénz hármójuk nevére, hiszen a sast már jó ideje senki nem is látta.
Ezután kezdtek begyűrűzni a bajok. Pénz már nem volt. Aki még tudott volna segíteni azt mindet elüldözték, már senki nem maradt csak a legyengített, elbutított állatsereglet és az élősködők.


Ekkor a kígyónak nagy ötlete támadt. A szarkával és a patkánnyal együtt elköltöztek egy másik erdőrészletbe és a maradékot pedig eladták a favágóknak.
Erre már mindenki lázadozott, viszont mivel már egy sas, farkas, vagy medve sem maradt, a favágók ellen nem volt kinek fellépni.


Végül is elmenekülése előtt a nyúl fogalmazta meg a probléma gyökerét:
– Hazudtak, becsaptak bennünket, hiszékenyeket és valóban nincs már itt a farkas, aki kergetett, de már fák sincsenek, legelni sincs mit és az odúm is a banké. Itt csak az marad meg, aki a korhadékkal is beéri!


A három nagy demokrata pedig azóta egy magánerdőben tengeti az életét és már gondolkodnak rajta, ott találnak-e annyi buta állatot, mint az előző helyen, ahonnan a vagyonuk származik!

Címkék:

Változó és állandó

2011 március 30. | Szerző:

 


Úgy ült a mélység fölött borongós gondolataival, mint egy szikla az ormon. Talán volt is hasonlóság köztük, mert a mozdulatlanságában volt valami dac az idővel.

Nekünk, embereknek érdekes elképzeléseink vannak a világunkról. Sok mindent tudunk már róla és mégis úgy teszünk, mintha szinte semmit nem ismernénk a törvényszerűségekről. Nem vagyunk képesek megelégedni azzal, amit kapunk, nekünk több kell, sokkal több, vagy minden, vagy csak valami egészen más.

A barna szőke akar lenni, az alacsony magas, a férfi nő, a híres átlagember, végül is mindegy, mi vagy, a lényeg, nem ezt akarod. Vannak, akik kivívják maguknak, amit elképzeltek és a kifutó lendület egy üres térbe repíti őket, hiszen az eddigi küzdelem célja szállt el. Mások lemaradnak és boldogtalanul álmodoznak elérhetetlen magasságokról, egyesek pedig a kudarcot képtelenek elviselni így a nem létbe rohannak makacs fejjel.
Elégedetlenek vagyunk a halálunkkal is. Elméleteket gyártunk, kutatunk, kísérletezünk, mert az állandót, amit a nem lét jelent, mi át akarjuk változtatni életté.

A folyton és mindig változóban állandónak lenni több volt, mint nehéz, majdnem lehetetlen. A nem lét, az örök állandóság valakinek csak a halált jelentheti, hiszen az élet sajátja az, hogy semmi nincs változatlanul megalkotva benne. Az élet egyetlen biztos pontja a folyamatos változás, mégis ezen belül az emberek többsége a biztos pontok felé mozdul és ott próbál megmaradni. Fiatal fejjel hitt abban, hogy mindig minden ugyan így lesz. A család, mint a szikla mindig ott lesz, de csalódnia kellett. Az emberek elvesznek, eltűnnek, semmivé válnak, nincs a világban konstans. Keserűen gondolt rá, hogy vannak, akik szeretteik nevét márványba vésik, de egy idő után, mikor már nincs aki emlékezzen rájuk, csak puszta nevek maradnak. Jelentés nélkül, maga egy meztelen név nem más, mint dühödt kiáltás az időben, az élettel, a változóval szemben, amelyik csak legyint erre.
Gyűrűkbe vésetjük szerelmünk nevét, hogy aztán csak a név maradjon meg és egy másik gyűrű, amit most a nyakában viselt. Valójában láncon a nyakában két gyűrűt hordott. Az egyikbe az ő neve volt, a másikban egy női név. Lenézett a mélybe, tudta, csak egy mozdulat és követhetné őt az állandóba, de nem akarta. Valami véget ért, megszűnt, valahol mélyen megsérült benne az a finom rész, ami elválasztotta a különféle személyeket benne. Csak a massza maradt, az élő, aki már nem keresi itt, mi tart örökké! Semmi és soha, minden csak füst a szélben, egy hang, egy fodor vízben, a percek az idő csillanásai. Felállt és egy mozdulattal vette le a nyakkendőt magáról, mert kényelmetlen volt. Ledobta és nézte, ahogy tekereg zuhantában, közben kigombolta az ingét. Megérintette a gyűrűket és a fém érintése nyugalmat adott. Ez az érintés fogja eztán figyelmeztetni arra, nehogy a halálba élje magát. Rájött, követi a szabálytalanságot, nincs többé biztos pont neki, csak a hűvös érintések figyelmeztetése, a világ illúzió. Felállt és kicsit távolabb lefeküdt a fűre, némán bámulva a felhőket.

Átjárta a pillanat kellemes varázsa és tudta soha többé nem fog már mást keresni, egészen addig változik és úszik az idővel, amíg egy nap az örökkévalósággá nem válik benne. Közben a nap felmelegítette a mellkasán a fémet és ezt a meleget úgy érezte, mintha egy kéz nyúlt volna át abból az állandóból és lágyan megérintette volna. Mielőtt elaludt volna, még önmagát is meglepve lágyan elmosolyodott.

Címkék:

Farkasnak lenni

2011 március 29. | Szerző:

 


Tudom, hogy magammal viszlek egy nap, olyan helyre, ahol nem számítanak az órák. A sürgetés fogai már nem marcangolnak és madarak színes tollú röptét  szívverésben mérem, talán a pattogó tűz szikrái is lebegni látszanak. Nem lesz ott senki, csak Te, én és a puhán eldőlő idő.


Emberré válni kell, mert farkasnak születünk, tudom. A magányos lét tüskésbőrű napjait megszoktam. A nesztelen léptek a rejtőzködést szolgálták, a halk, gyomorból jövő morgás a figyelmeztetés és a nyílt, egyenes pillantás a kihívás. Minden lépés, mozdulat, támadás vagy visszavonulás, mert nincsenek foglyok, csak győztesek és áldozatok. A szemek villogása, gonosz csillanás és a felhúzott íny vicsor, míg minden lépés a végzet egy pillanata, mert ilyenek vagyunk, mi ember farkasok.


Eljön a pillanat, amikor értelmetlenné válik mindez, mert meglátva Őt a magány társ után szűkölő fájdalommá válik. Aprósággá törpülnek az eddig fontos dolgok és mennénk, maradnánk szüntelen. A harcban a félelem bátorsággá válik, mert aki marad, legyűri magában a marcangoló pánikot, de most már nem a félelemmel kell küzdeni, hanem a bizonytalansággal. Olyan könnyednek tűnnek az eddigi csaták, mert csak egyért kellett aggódni, de most kettő lett a tét. Még sincs egy szemvillanásnyi habozás sem, ha eljön az idő, mert mindenki érzi, mikor kell végleg feladni a magányt.


Megváltozik egy pillanat alatt minden. A harapás a gyöngédséggé válik, a foltos bunda simítani való puha fészekké, a halk léptek pedig óvnak a zajtól. A szemek fénye elűzi a sötétet és a puha, lusta mozdulatok vággyá csiholják az összetartozást.


Magammal viszlek, tudom és puha ágyat terítek magamból a lábaid elé. Felvágott orral kiszimatolom a vizet, ha szomjas vagy és ha éhes, prédára leső, bestia vagyok. Rettegve a tüzet is átugrom érted, hogy a sülő húsból lopjak Neked és elengedem a síró nyulat, ha szemeidben látom a kegyelem fátyolát.


Végül emberré válok, hogy melletted fekve nyári napokon együtt gyönyörködjünk a felhők kusza fehérségében. Csöndben heverünk értve egymást szavak nélkül tisztán és egy csodát élünk meg külön- külön testben, mert ezért találtam Rád és Te rám!


 


Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!